Váczi Roza néném, így tótosan, nem hosszú óval,.csak, röviddel. Igazából már elhuny férjének a nevét viselve Varga volt, így hívta a falu,de nagyapám húga volt, amit nem tudok nem megkerülni. Valami nem tisztázott örökösödési viszályuk lehetett Nagyapámmal, mert egymással igen keveset beszéltek, Néhány szó és jó napot, ennyi esett közöttük, azt is csak úgy foghelyről eregette a nagyapám, igen magázódva. Kisapostag egy igen rendes kis tót falú volt az ötvenes években, földes utcáiban jókat lehetett lovast játszani mogyoróvesszővel és jól felverni a port. Zátonynak nevezett ártéri erdejében madarat fogni, fűzfa sípot faragni igen csak jó elfoglaltság volt. Aztán a Duna...hát az volt csak a minden. Rendes, kisapostagi gyerek a napját a vízen töltötte., fürödve, csónakázva, pecázva. A népesség a Dunán átellenben lévő Dunaegyházáról származott. Valamikor ez volt az egyházi tótok szőleje, aztán praktikusan áthurcolkodtak a Duna innenső oldalára. Váczi Roza néném, a falu alsó, Duna felé eső részén lakott. Apám bátyja nem nősült meg ezzel kivívta a testvérek irigységét, mindketten nosztalgiával gondoltak a feleségtelenségre-szóval Váczi Miska bátyám ott lakott a nagynénjénél, élvezve a gondoskodást, és elkerülvén az asszonyi zsörtölődést.
- Boldog ember vagy! sóhajtott fel néha apám, aki egyéb dolgokban azért meg volt elégedve anyámmal. Roza néném tette a dolgát és gondozta unokaöccse ruházatát. Olyan finomakat főzött, amit kevesen tudtak a faluban. Isteni süteményei voltak, a felvégről is leszaladtam, ha üzent madártejet csinált sok habbal és kétszersülttel. Mikor náluk nyaraltam-nagyapám zsémbelődése ellenére királynak éreztem magam. Egy domboldali hosszú parasztház, ami volt vagy három szobás, konyhás, felette a nagy gyümölcsös fekete-cseresznyével piszkével, ribizlivel, málnással. A Duna közelsége igazi vonzerő volt nekem. Megszoktam, amikor még ott laktam, mert időközben, ötvenhatban, beköltöztünk ,,Sztalinba"ahogy az ottaniak mondták Ott, nem háromszáz méterre volt a nagy víz, hanem ezerre. A feladatom az volt, hogy a kacsákat ellássam kis hallal, amit én örömmel el is vállaltam. Vizeskanna a kézben, mogyorófa vessző kivágva, gombostűből horog hajlítva a tűzhelyen, libatollból, úszó gyártva, két zsíros kenyér újság papírban és már menetkész is voltam. A Dunára nem volt nehéz lejutni, mert egyenes köves út vezetett a rakodóig, ami a vízben mélyen benyúlva a kikötő volt. Apám mesélte, gyerekkorában napszámosként ott ténykedett a rakodó bazaltköveinek hordásánál, bebetonozásánál. és megmutatta azt a jegenyefát, amit akkor ő ültetett az út oldalába.. Mindig megálltam a jegenyénél, ami már igencsak nagyra cseperedett azóta, mondhatni, már túl van a jegenyék matuzsálemi korán...Ezen az úton vittük a kannát és toltuk a tragacsot. Megérkezve a vízhez, szöcskéztünk, mert az a pecázás igen fontos kelléke. Aztán, kipakoltuk a doboz szöcskét a zsíros kenyér mellé, figyelve nehogy beegye magát az ebédbe, bár azóta már tudom a szöcske nem a zsíros kenyérre gerjed, de jobb az elővigyázatosság!. Az első halak után már jó halszagúan a snecik fogdosásától, elővettük a zacskó meggyet, amit Roza néném csatolt az ebéd mellé és a magok egymásra lövöldözésével, háborút.vívtunk. Alig vártuk a hajókat, mert akkor bele a vízbe és visongva vitettük magunkat a hullámokon a folyó sodrásával. Este a bőséges zsákmánnyal, teli kannával hazafelé, már messziről hallottuk a kacsákat, akik zajosan ünnepelték előre, a hal vacsorát.. Roza néném kiválogatta a legszebbeket, ami már legalább egy tenyérnél is nagyobbak voltak és pucolás után ropogós keszeget tálalt a megéhezett horgásznak és a macskának, aki addigra már a lábamra tekeredve próbált kikönyörögni, néhány falatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése