NAGYAPÁMRÓL, MÉGEGYSZER

Váczi nagyapám ,nagyon szerette a gyerekeket,... hát még engem!
Tán lehettem vagy négy éves,akkor tájban, az ötvenes évek elején,amikor játék bolt is csak mutatóban volt a városban, nagyapám, lejött a hegyről a falu másik részébe, ahol a Duna partján az erdő szélén laktunk és hozott nekem egy kis, maga gyártotta kocsit .Olyan szekérke féle volt, amit egy ügyes kezű falusi barkácsoló össze tud hozni a fúrójával, fűrészével....Nagyon tetszett, mindjárt mentem is vele az udvaron körbe vagy hármat. Aztán, tavasszal megindultam a zátonynak.No ez nem a szokásos világgá menés volt, de azért eléggé el voltam határozva ! A zátony a házunk és a Duna közötti öreg füzes volt . Édesanyám látta a nagy megindulást, meg a sok füvet a kocsiban és utánam szólt, tán csak nem világgá akarok-e menni?
- Nem-szaporáztam tovább..
-.Békáért megyek!
- Aztán minek neked a béka?-érdeklődött, mert nem minden nap megy az ember, az erdőnek békáért..
- Hát a gólyának..-replikáztam, - mint aki nem is érti, miért kérdeznek ilyet, hisz a gólyának igenis kell a béka..
- Hát a gólya mire? -erőltette a beszélgetést..
- Hát, hogy hozzon nekem kistestvért!-buggyant ki belőlem az elégedetlenség, mert hogy abban az időben, igencsak híján voltam a játszópajtásnak.
Édesanyám utánam lépett,össze-vissza csókolt és legördített egy-két könnycseppet, majd csontomat törte a szeretetben, de testvér dolgában többre nem futotta neki. Így maradtam nagyapámnak egyetlen, elérhető unokája, akit aztán kénye kedve szerint, megtaníthatott minden csínytevésre.
Amúgy, meg volt elégedve velem..Saját gyerekeivel igen keményen bánt az öreg, de az unoka, az unoka!....Nála akár a szalmakazal tetejére is felmászhattam! Az pedig béke időben, igencsak büntetendő dolog volt a gyereknek! Télen lejött a Zsarival és olyan lovas szánkóval, ami akkortájt minden rendes paraszt embernek megvolt. Hosszú kötelet hozott és aki a levente térnek nevezett foci pályára odaért időben, ráköthette szánkóját a kötélre, aztán egész délután húzathatta magát a nagy hóban. Persze volt, amikor körbe -körbe szánkáztunk és az utolsók nagy sebesen beborultak a hóba nagy kacagások közepette. Tavasszal megint jött a papa és papírsárkány csinált nekem. A csomagoló papír olyan háromrétegű barna papír volt - tán kristály cukor bélelte addig . Ezt hajtotta a nádból és mogyoró vesszőből készült favázra, Vízből és lisztből kevert csirizt és azzal ragasztotta össze. A farka a Szabad föld újságból készült, ami faluhelyt a legfontosabb hírforrás volt a Kossuth és a Petőfi rádió után. Akkor még se tv, se más rádió, nem volt. Nagy kincs volt ez abban az időben, mert a legkisebb faház a ház végében igencsak fontos tartozékának tudta az újságpapírt! Aztán fenn a hegyen, mint egy igazi sárkány repült, ijesztgetve a környékbeli verebeket.
Szóval a nagyapám, mindent megtett értem. Egyszer elmentünk Dunaföldvárra lovaskocsival és Zsarival. Beérve a macskaköves úton, a piac felé, a nagy kavarodásban forgalmi dugó keletkezett. Földvár, igazi vásáros község ,vagy város volt ? Hídjával fontos kereskedelmi kapocs  az alföldi és a Dunán túli emberek között. Minden vásárkor, hatalmas tömeg jött össze, malacot ,birkát, lovat kínálva, tejfölt, túrót, kacsát árulva. A piac a főtéren volt és a nagy nyüzsgés, török bazárok hangulatát árasztotta. Lócsiszárok, juhászok, cigány zenészek és pödrött bajszú parasztemberek"bótoltak" az ügyes földvári kereskedőkkel.
Lehettem már, vagy tíz-tizenkét éves és nagyapám leszállt a kocsiról, tán valami üzletet kellett megkötni, amit áldomással illett megünnepelni, vagy a szomszédasszony riszált arra,.emlékeim már homályosak, de tény, rám bízta a Zsarit meg a kocsit. Nem is volt addig baj, míg nem a szekerek közül elő nem került egy rendőr és megkérdezte tudok-e bánni a lóval...
- Én-e? - pipiskedtem az ülésen.
- Hogyne tudnék !- mondtam meggyőzően. A rendőr hitt nekem-már gyerekként is becsületes ábrázatom volt!
- Na, akkor hajtsd innen a lovat odébb, mert útban vagytok!-biztatott - én meg a Zsarit! Ment is szegény rendesen a tömegbe - utat vágva magának, meg a szekérnek!
Aztán mikor már legyőztük a tömeget és senki nem emelte ránk a karót, próbáltam megállítani. Ez abból állt, hogy húztam a szárat, de a ló, csak ment előre, mint aki tudja mit kell tenni és mit avatkozom én a dolgába. Már jól bent jártunk a Malom utcában, ami elég szűk volt, én kapaszkodtam a rúdba és sírva kértem álljon már meg, de Zsari csak ment előre....Tán,  Paks-ig is eljutottunk volna, ha nagyapám nem jön futva és meg nem fékezi a világgá menőt. Na , akkor hallottam először" azt a jó názáreti hétszentségit" című bevezetőt, ami az abriktolást megelőzte. Szegény ló alaposan megszenvedte a szabadság vágyát.
Elmúltak az évek,aztán jött téeszesítés...
Be kellett adni az földet,ekét, kocsit, lovat..... Nagyapám ott állt a hegyen és látta,mikor pakolták fel a Zsarit a teherautóra, vitték a vágóhidra...Próbált kitörni,de öreg volt már.legyűrték..
Sírva kapaszkodtam nagyapámba, ne engedje!...de..csak álltunk a hegyen és az én kőkemény nagyapám arcán folytak a könnyek lefelé.. az ingen, a súrcon..