Botjával gondosan kotorászta a földön a leveleket,nehogy egy gödörbe lépjen.
Régen ide jártak asszonyával beszélgetni, tervezgetni egészen fiatal koruk óta. Akkor még nem volt pad, csak néhány hevenyészve összerakott bazaltkő, amivel a partot védték a víz ellen.
Innen lehetett látni a Dunát. Nézték mit visz a víz és órákig néha csendben csak hallgatták a locsogását, a madarakat a fűzek között.
Mióta magára maradt, még nem volt lent a padnál.
A csípős szél bele-bele kapott a gallérja mögé, le akarta szedni a kabátot róla, de nem sikerült neki, így az arcába csapott és könnyeket préselt ki az öreg szeméből. Nem is volt olyan nehéz, mert az könnyen megadta magát.
Talán a lelkén is segített neki... Leereszkedett a padra és a hideg ellenére jól érezte magát. Végig gondolta az életét, mit csinált rosszul , mit jól és nézte a vizet.
Nem is látta , de érezte ez megnyugtatja.
Az idő szeszélyes volt. A délutáni játékos csípős szélből hópelyhek jöttek elő és ahogy esteledett úgy egyre komolyabban tolta a sárgult faleveleket a Dunába.
Az öreg észre sem vette. Símogatta a padot és érezte a felesége meleg kezét a tenyerében.
Menj, menj, csapódtak a kavargó levelek körülötte, de ő csak mosolyogva beszélgetett magában.
Boldog volt...
Reggel így találtak rá az erdei munkások...
Csukott szemmel, mosolyogva .
