VARSÓ - ULICA PEKNA

Ha egyszer elmentek Varsóba, a Ulica Pekná-ba, tegyetek le egy koszorút az ismeretlen jótevőm házára! /Utána a sört én fizetem!/..Hogy melyik, az most nem számít, de hogy volt, az biztos! Tán a kilences volt, de lehet a tizenegyes.. Még a hetvenes években tán hetvennyolcban, a sok feleség között el kell osztanom az időt,..de arra az időszakra esett, amikor Gizussal –ketteskével, elmentünk megnézni milyen is az, mikor a magyar lengyel barátság az egekig ér. A vonat indulást már szerencsésen átvészeltük, sört is kaptunk párkányi barátunktól, de hátra volt, még a cseh-lengyel határ. Egy gyönyörű, fiatal lány ült velem szemben és láttam a zabszem ott, van ahol nem kéne. Soha nem voltam jó oroszból, a szlovákból is csak az ragadt rám, amit öreganyám beszélt a kerítésen át a szomszéd asszonnyal ,mikor kérdezte hová igyekszik.
"No, tágye mi Egyházi, adóbefizetuvaty" –félig magyarul, félig tótul, ami annyit takart elmegy Dunaegyházára, adót befizetni. / Csókoltatom a Windows Word helyesírás szakértőjét, mert a Dunaegyházát azonnal kijavította Dunnaegyházára vagy Dumaegyházára-a fene a „jódógát”! Már ebben sem lehet bízni!/ Na; ennyit külföldi monopóliumokról. Visszatérve a száguldó Báthory Expressre, utaztunk ezerrel. Én törtem a nyelvet rendesen-ebből is egy kicsi-abból is egy kicsit- ahogy a nagy Rajkin mondta..... A lány mosolygott rám és én repkedtem a gyönyörtől. A szép szirén, tele volt titokkal. A titok egy nagy sonka volt- szegény - itt eladta minden értékét-hogy melyik volt az, erre nem tért ki- és befektette abba a sonkába. Ő annyira gyönyörű volt és én annyira lovag,... nem sokat kellett győzködnie hogy bevállaljam, én vagyok ennek a mamutnak a gazdája.. A sonka szép volt , kívánatos, mint leány, én meg tartottam a frontot a vámosokkal. Kérdezték, mi végben van, ez a nagy zsák. Replikáztam,
- Nem bírom a külföldi kaját.
- Ennyire - hőkölt meg a vámos.
- Ja, a testvérem sem bírja- füllentettem, mert egyke vagyok!- meg az asszony sem, aztán kitudja, lesz–e itt kaja, mert nagyon rosszak a hírek- ecseteltem.
- A vámos bólogatott, mert ő is a piacról élt és hagyott futni a sonkával. Örömömben megkínáltam sörrel, amit,
- Szolgálatban vagyok, nem ihatok –hárítással a zsebébe süllyesztett. A szép szemek ragyogtak rám!
A vonat Katowicében megállt, a beteljesületlen szerelem elvitte sonkát, álmaimmal együtt...
Mi, eladtuk a márkát és vissza mentünk a vonatra és irány Varsó. ..

A varsói pályaudvar, olyan mint egy földalatti állomás. A város közepéig, a föld alatt lopakodik be a vonat és emeleteket kell felmenni, míg felér az ember a felszínre. A város, hatalmasnak és nekem túl szabályosnak tünt,- már amit én láttam, mert három nap a bevásárlásra is kevés,nemhogy egy város megismerésére.Talán a háborúban lerombolt házak helyett, a tervezők már nem a régi házakat akarták visszaállítani, hanem egy szabályosan megközelíthető nagyvárost képzelteltek el. Fáradtak voltunk...Aludni kellene, de hol? Találtunk egy szállodát, ahol frissen tanult, de eléggé bizonytalan angolságomat elővéve, azután érdeklődtem van-e szoba két ággyal. Mielőtt válasz kaptam volna, érti-e mit mondtam, egy igazi angol úr állt a pulthoz és olyan angolsággal elkezdett beszélni, hogy én csak az And és a Well szavakat értettem. Na, ezek után -a piros útlevéllel - aki úgy gondolja , hogy piros szőnyeget gurítottak elénk, az enyhén szólva is, nem él a realitások talaján és jobb ha becsukja a mesekönyvet. A lengyel recepciós lány, látva zavaromat, telefonált és megkérdezte elfogadnánk-e egy szobát a városban-
- Dobzse, dobzse,.- mondtam, mert már lengyelből felkészültem, tizenkét szó erejéig. Leültetett bennünket a fotelbe, ahol pár percnek tűnő alvás után, megjelent egy kis törékeny nő és majdnem kézen fogva, elvitt minket az Ulica Pekna-be. Ha jól emlékszem, ez volt a Szép utca. Apró kis lakása volt a lánynak, aki olyan harmincas éveiben járhatott. Ragyogó tisztaság sugárzott mindenhonnan. Elszállásolt bennünket és diszkrétek elvonult. A három nap alatt nem zavart minket, csak akkor mikor indultunk, jött és egy jó forró illatos teával kínált meg bennünket. A forró fürdő még közelebb hozta a varsói éjszakát, szinte nappali világos volt.. A városi, sportcsarnokban, Eric Clapton koncertet hirdettek, akkor mikor nálunk, még a Unit Four+Two nevű, angol negyedik ligás rock csapat koncertje után is, szétverték a hátunkon a királyi gumibotot. Varsó főutcáján,a Marsalkowskán -legalábbis nekünk
annak tűnt -egy nyolcsávos út volt, szemben a Tudomány és Kultúra palotájával, és örűlt forgalommal.Állítólag maga Joszif Viszárionovics Dzsugasvili ajándékozta a háború után Lengyelországnak-metró helyett. Ennyi Warszava autót, a világ, még egyben nem látott futkározni. A boltok áruval megtömve, a KGST összes árujával - a lengyel bőrcipőktől, a bolgár kerámiáig ,az NDK-s textiltől az orosz vodkáig, mindent lehetett kapni. A húsbolt viszont üres. Ahova hús érkezett., vagy várható volt, ott hosszú sorok álltak csenden és várták mi jut nekik. Aki megkapta , az viszont mint a új könyvbe, már az utcán "beleolvasott". Elképesztő élmény volt! Nálunk akkor, szinte apró pénzért lehetett húst, szalámit kapni.A lengyelek azonban tűrtek. Csend, rend és fegyelem volt,a pályaudvaron is, ahol az ötven méteres sorban, senki nem kiabált és nem "kurvajanyázott", mikor a pénztárnál megkérdeztük, hova ,merre, mennyiért. Ott ettem először” hotdogot” ! Szellemileg bőven előttünk jártak, remek jazz és rock zenekaraik voltak, tele jobbnál-jobb lemezekkel. a Kék Fekete - Niebiesko Czarni, Czeslaw Niemen és a Silesian Blues Band, már nálunk is elismert zenekarok voltak. Olyan magyar nyelvű könyvet is láttam, ami nálunk talán, nem is volt akkor kívánatos. Miután, a kötelező penzumot elvégezve, árura váltottuk a hét centi magasan tornyosuló zlotyinkat és a megmaradt márkával új bőrcipőket, dzsekiket, farmereket vételeztünk, felültünk a hazafelé tartó Báthoryra. Ott, a második üveg Napóleon konyak után- már a csehszlovák oldalon- élénk eszmecserébe bonyolódtam, egy fiatal, szöszivel, aki kissé törve, de beszélte a magyart és győzködtem, milyen jó is magyarnak lenni. Hm........Jó, magyarnak lenni?

Őt, nem tudtam meggyőzni....




/A képeket a "varsói képekből" kölcsönöztem/