AHOL AZ IPOLY ERED

Beszterce ostroma után, ahol olyan jól és kellemesen éreztük magunkat, a Missioturs-nak nem volt a következő szezonra ajánlata ide. Mi pedig elhatároztuk ha törik, ha szakad ,újból elmegyünk Besztercére. A szép gondnoknő széttárta a karját és mutatta, bár engem nagyon szeret, ( csak a feleségem ne hallja meg!) de nincs a szezonban hely. Roppant sajnáltuk, különösen én.! Megkedveltem ezt a tiszta harapnivaló levegőt, a duzzadó füvet a gömbölyű zöld hegytetőt, a kis kalyibával és ráhajló szilvafával. A szomszéd hegy mögött volt egy falucska, ahol saját sört mértek és mi kénytelenek voltunk ott megállni és négy- öt sört begurítani.
Ilyen emlékek után ott helyszínen megtudni, hogy  itt nincs számunkra hely- elkeserítő volt. A gondnoknő mosolyogva félrehúzott és megsúgta van egy másik üdülő is, csak  az Kokaván. Terpeszkedtünk a térkép fölé és rájöttünk, ez még közelebb van a határhoz és így elfogadtuk. Eljutva Kokavára, a helyszínen derült ki, valami csőtörés miatt a helyi Köjál, az üdülőt zárolta. Ott egy ember súgott, hogy aki ide pályázott, annak szállást biztosítanak az Ipel Chata-ban.
Na jó, ha már eljöttünk idáig majd csak elleszünk valahogy. Oda érve egy kétemeletes hotel előtt landoltunk. A környezet csodálatos, a vendégfogadás remek-mindez nyolcvanas évek végén,a mikor Csehszlovákia ezen része nem dúskált az anyagiakban.
A Jelenka, a főnöknő-közel a hatvanhoz / vagy több is volt, de én mindig dicséretet kaptam udvariasság órán/ beszélt kicsit magyarul és sietett szobát teremteni nekünk. A második emeleten kvártélyoztuk be magunkat a kilátás eszméletlen szép, végig az Ipoly völgyén. A gyomor jelzett és a bámészkodás helyett konyha felé siettünk, mert az illatok oda csábítottak. Ott kiderült a pecsenye nem nekünk illatozik, hanem esküvő van a nagyteremben. Nem foglalkoztunk a felhajtással és a bárhoz mentünk. Két ital után már kellemesebben néztünk körül. Senki nem akart bennünket kitoloncolni, pedig zárt-körű volt az esemény. Sőt... Jelenka, aki rendezett nekünk is egy vacsorát az ünnepi kajából,  hozott egy vigyorgó srácot magával a vendégek közül azzal, hogy ő jobban beszéli a madjart, mint ő. Soltész Sanyi, echte szlovák gyerek – Alekszander Solteis néven látta meg a szlovákiai hegyeket. Mesélte ő csak szlovákul beszélt, de a nővéreinek magyar srácok udvaroltak és ő tudni akarta, mit akarnak a magyarok a lányokkal, így megtanult magyarul. A Becherovka és a sör oldotta a nyelvet és gyorsan életre-halálra szóló barátság köttetett, ahogy lenni szokott - ilyenkor. Ez a mi napig is él! Sanyi sokszor eljött, pedig messze Poltáron lakott, de a hegy aljában egy benzinkútnál dolgozott és nem volt nagy költség neki megnézni, hogy boldogulunk Jelenkával. Az üdülő- Ipel Chata - egyébként Ipoly Házat jelentett.
A közelben ered az Ipoly folyó, aminek a forrását megtaláltuk barangolásunk közben. Akkor még a sípályák eléggé le voltak robbanva, de mikor pár év múlva mikor újból eljöttünk,igazi síparadicsomot találtunk, több felvonóval. Az egyetlen baj az volt, néhány magyar diák Miskolcról, valami vírussal érkezett és zárolták a hotelt. Mások szenvedtek, mi akik, a Vodka Malinovkát / málna pálinka/ kóstolgattuk, remekül átvészeltük a zárlatot. . Jelenkának, a zabszem sem fér volna be a fenekébe, míg ki nem derült, nem a konyha sáros a hasmenésekben. Örömében pezsgőt hozott, eljárta kedvünkért a csárdást, amit megtanítottuk vele. Megtanult egy jelmondatot is, amit szorgalmasan gyakorolt és mikor találkoztunk vele elsütötte - magyar gyerek -fasza gyerek! Kicsit, nehezen ment neki a tanulás, de az üveg Becherovka, elnézővé varázsolt bennünket. Aztán még pár éven keresztül látogattuk az Ipeli Chata-t,
 Jelenka  pedig mindig felemlítette a zárlatot és a csárdást- amit utoljára az óvodában táncolt – vagy ezerkilencszáz-negyvenben..

Mi aztán lelkesen látogattuk a sípályát, vagyis a büfét az aljában, ahol szivarozva, pezsgőzve elemeztük, milyen remek dolog is lehet a sport.