APÁM TÖRTÉNETEI 1

Apám, idén lenne kilencven éves...hár húsz éve hiányzik a humora bölcsessége, így aztán goldoltam, leírom kedvenc történeteit, hogy az unokái a régi meséit újra élhessék.
Apám, vásott gyerek volt. Ha fára kellett mászni elsőként ő ment fel, könnyű csontú gyerekként repkedett az ágak közt, és a legnagyobb jegenyefa tetejéről is levadászta a varjú fiókát,. vagy a csókát. Mindjárt iskola kezdésre, egy drótkeretes szemüveget varázsoltak az orrára, ami aztán eléggé behatárolta a mozgáskörzetét, Ezt a szerkezetet a fülre csavarva használták az abban az időben, talán azért az ebadta kölyke ne szerelhesse le olyan könnyen a „pektát”! Eljött az iskola tehát és a kisapostagi evangélikus elemiben, Baksa tanitó úr vezérletével elkezdődött a fejek feltöltése. Ez először nehezen ment , mert a falu apraja –nagyja csak tótul beszélt. Tán a tanító úr is birtokában volt ennek a nyelvnek, /a tótok egymásközt csak bikfanyelvnek hívták/ mert különben kilencszáz- huszonhétben , hogy tudott volna tekintélyt szerezni magának a nádpálcán kívül! Ebben az időben a nádpálca suhogása meghatározta a gyerek útját le- és fel. Itt lehetett elbukni és mennybe menni; támogatást szerezni, kicsit tovább, a polgáriba, vagy maradni parasztnak.
Mivel apám, szorgalmasan tanulta a magyart és a szemüvegével kivívta a az „okoska” nevet, hát megvolt az esélye a támogatásra. A jó nyelvérzéke már korán meghatározta a kétnyelvű faluban a gyerekek közt az előrejutást, de a szecskavágó aztán, átírt minden előre eltervezett elképzelést. A szecskavágó, olyan gépezet volt amibe növekedőbe lévő ő friss hajtású kukoricát bedugdosták és rövid darabokra aprítják, hogy a tehenek és kecskék nagy élvezetére. Nos apám rendes, segítőkész gyerekként dugta a kukoricát és a kezét is a gépbe..

Néhány ujja megcsonkult és a ezzel lezárta paraszti pályafutását , mert ugye, rendes marok nélkül az ekét megfogni nem lehet. Ennek ellenére a család zenei érzékét örökölve, hegedűt kért fájdalomdíjként. Nyektette is, a hegedűt rendesen és hogy egyre jobban, mert már a szomszéd kutyája is vonyításról átszokott a barátságos vakkantásra. Elérkezett az idő mikor a jeles bizonyítvány után polgáriba mehetett. A zene már jól ment és a helyi cigányzenekar prímása is gyakorta engedte meg a hirtelenszőke tót gyereknek, hogy az asztal tetejére ugorva, el-el húzzon egy-két csárdást a lakodalom vendégeinek nagy örömére. A család háza mögött volt a nagymama kocsmája, ahol savanyú bort és finom ételt is adott a mama az arra vetődő idegennek. A ház előtt volt a levente tér, ahol a levente oktatók gyakorta csuklóztatták a helybéli ifjúság arra kiszemelt tagjait. Aztán jött a zátony-a dunai árterület-és a Duna! Ez volt a legjobb hely, otthonról elcsatangolni és halat fogni. A halfogás egy mogyoróvesző, egy erős cérna, vagy spárga és egy tűzön meghajlított szög segítségével történt. Akkor még a Schalbert-sziget nagy-Dunában úszott és csak csónakkal lehetett "szárazlábbal" átkelni rajta.A szigeten almás volt és aki megszomjazott, annak a savanykás alma csillapithatta a szomját. A lakói egy erdészház félében laktak, és a megtermelt gyümölcs szállítását és a faluval a kapcsolatot csónakkal intézték Csónak volt bőven, hiszen halászok is éltek a faluban és minden rendes tót atyafinak is -aki szerette a halat - illett lennie egy ladiknak.
Így, a vízi alkalmatossággal felvértezve, könnyű volt a vadregényes szigetre átevezni és a tiszta vizű Dunából ízletes halakat kirángatni A halfogáshoz már csak a só hiányzott, amit a mama konyhájából könnyen be lehetett szerezni. Az első nagyobb fogás után, aztán tüzet raktak és a megtisztított halakat agyagba forgatták . A parázsba helyezett agyagot kiégették és mikor lepattogtatták a repedezett cserepet, ott találták a finom sült halat és mint a rómaiaknál ..a lakoma elkezdődött!

Erre mondták ezen a vidéken : Éltek, mint Marci Hevesen....!



A képen, Törjék Józsi barátom mutatja a téli Schalbert szigetet..