SARUDI PINCÉJE

Sarudi Tibi egy építői pari cégnél dolgozott és mivel Bodrogkisfalud a Tokaj hegy tövében húzódik meg, természetesen borász és természetesen jó bora is volt. Egy vállalati szakszervezeti gyűlésen, a többeket megkínálván a finom nedűből alaposan feltornászta magát az „igenszeretünkminktégedtibi” ranglétrára, ahova csak a kivételes képességű emberek juthatnak. Nosza, indultak is a vállalati emberek szakmai tapasztalat cserére Bodrogkisfaludra, hogy személyesen is megtapasztalják, hogy, hogy dolgozik ott a szakszervezet. Az utána megtartandó pincelátogatás természetesen, elkerülhetetlen volt. A szeretet nagyon nagy volt,...így került aztán hozzám is – teljesen véletlenül – egy két literes ampulla. Nagyon ízlett, mindjárt szerveztünk is egy” kéktúrát” a Sarudi pincéhez . Nem volt egyszerű! Annyi edényt összeszedtünk amennyit csak bírtunk - mert jelentkező az ívásra mindig van- csak ne kéne menni érte! Ez, a boldog kilencvenes évek elején volt, amikor még nem háborgatták a rendes bortermelőket jövedéki adóval és nem kellett zárjegyezni a bort - mint manapság. Telefonos kapcsolatot tartottunk Tibivel, hogy el ne tévedjünk a zegzugos BAZ megyében. Az út kellemes volt, mert az autópályán Hatvanig lehetett vágtatni, ami az én Opelemnek roppantul tetszett. Adtam is neki rendesen, mondván: - Na öreg, futkározd ki magad igazán, mert nem mostanában jársz erre megint.

Akkor még azt hittem.. aztán a dolgok később máshogy rendeződtek. Emődön, ettünk egy jó rántottát a kellemes útmenti csárdában, és Miskolc , majd Szerencs után landoltunk szép Tokaj hegy aljában. Amerre a szem ellát mindenhol szőlők, présházak , katonás rendben.
Tibi, az utcán várt bennünket bemutatta a családját és elindultunk a pincéje felé. Afféle igazi tokaji pince volt, ahol lemenni nem egyszerű a borkóstolónak, de feljönni pedig szinte lehetetlen ...esetleg négykézláb! Szóval, ilyen idilli állapotba kerültünk, a nemes penésszel vastagon megfuttatott pincében. Még szerencse , hogy ilyen utakra mindig viszek magammal borhoz értő, vagy borszerető embert, aki helyettem koccintgat a pincemesterrel. No, a koccintgatás meg is történt és az én borkóstolóm már igencsak nótázós állapotba került, mikor a gazda megtette ajánlatát az árra. Aztán, elnézve az edények sokaságát, még tett egy kis árengedményt. Egymás tenyerébe csaptunk- már amennyire lehetett a kezében tartott lopótól - és kezdtük a levegőt kiszorítani a húszliteres kannákból. Mit ne mondjak, tekintélyes mennyiségű bort pakoltunk a Kadet farába és rövid búcsúzkodás után már csak a „kóstolómat” kellett a kocsiba betuszkolni és irány Miskolc..
.A mellettem ülő barátom nótázott javában.... az Edda bluest nyomta, mikor keresztül hajtottunk a város közepén lévő hídon és csak arra kapták fel a fejüket a miskolciak, hogy egy kócos szakállas őrült,
derékig kihajolva a kocsiból ordítja „ Mindent itt hagyok, mit Miskolc adhatott,” ..és az így eltartott még jó ideig.. amíg, bele nem aludt a borkóstolás okozta fáradságba......