AZ ÖREG CSONTOS TORNYA..

A falu amiben laktunk kicsinyke, poros tót falu volt a Duna mellett.
 Egy útja volt ami köves, azon is vastagon állt a por, ami a mellette lévő löszfalból lepergett. Ebben játszottunk mozdonyost, felverve a port, a Dunáról hazafelé tartó mosott ruhát cipelő asszonyok nagy mérgére.
 A nyári esőben ez a por sárrá vált, télen görcsbe fagyott. Nekünk, mégis szép volt! A legszebb amit valaha is láttunk. Na sokat nem , de Baracsnál szebb volt! Az a szomszéd falu volt ahonnan anyám származott . Sok szép napot töltöttem ott is , de Kisapostagé volt a lelkem igazán...A kesernyés illatú óriás füzek alatti zátonyt elöntő Duna párája, a pázsitok selymessége, a harkályok kopácsolása, a nagy Duna halszaga, frissessége, amit semmi nem tudott felülmúlni. Sokszor csak azért mentünk ki a kikötőbe - ahol hajót nem igen láttunk még kikötni - hogy teleszívjuk a tüdőnket és álmodozzunk. Álmaink arról szóltak, mi lenne ha egyszer kikötne a hajó és mi mint matrózok leutaznánk vele a tengerre...és persze keményen dolgoznánk, mint ahogy illik, férfiasan! A messzi partokon pedig várnának a lányok, copfosok, szőkék, barnák,..minden kikötőben más! Aztán jönne a tenger, ahol marconán állnánk a kormánynál, dacolva a sós vízzel, amit a hullámok borítanának ránk . Annál keményebben fognánk a kormányt, minél nagyobb lenne az ítélet idő. Szóval ilyenek jártak az eszünkben - tizenöt évesen már igencsak férfinak érezve magunkat. Kiabáltunk hajóknak, románoknak, bolgároknak, akik verték  a hullámokat fürdéshez.
Szép napok voltak!.Egyszer még a cigit is megpróbáltuk amit Jurik Pisti haverom csórt ki a nevelő apja dóznijából..Valami iszonytató keserű,csípős és büdös volt ...Nem elég hogy Munkás cigi volt, hanem még nikotex is...ebben dupla volt a nikotin. Ennek az elszívására csak a valóban megrögzött dohányosok voltak képesek. Egy szippantás és mintha a ló rúgott volna mellbe! Később magyarázkodtunk otthon, hogy bementünk a kocsmába és ott lett dohány szagunk, mikor a málnát kértünk. A málna volt a kedvenc italunk.. abban az időben még nem volt palackos üdítő. Két deci szóda és egy három centes málnaszörp, egy hosszú nyelű kanállal összekeverve. Valami mennyei ital volt!
 Ott a kocsmában aztán érdekes emberek voltak. Megfáradt parasztok kalapban, úgy hetven felé, kérges kezükkel simogatták a poharat, svájci sapkás gyári munkások, akik a munka miatt naponta bezötykölődtek a ponyvás teherautóval a közeli Sztálinvárosba és hazafelé betérve a búfelejtőbe, leöblítették torkukról a port.
Nőt a kocsmában nem lehetett látni. Ha inni akart valamit, akkor az ember megvette neki, aztán kivitte a poharat az ajtó elé, igyon ott. Általában málnát,mert azt igen megszólták volna ha szeszes poharat látnak a kezében. - Az asszony ne igyon! A kocsma a férfiak mulatságára volt kitalálva. Szopogatták a savanyú fröccsüket és beszélgettek, üzleteltek. Malacot cseréltek szénára , kapanyelet görögdinnyére. Sör, csak a sátoros ünnepeken volt. Az főleg búcsú idejére esett, mert bár a búcsú kimondottan katolikus ünnep, az evangélikus tótok azért rendszeresen megtartották.
- Mi az hogy nekünk ne legyen búcsúnk! Nem vagyunk mi alábbvalók a Baracsiaknál!- ami köztudottan katolikus község volt...amúgy, a neve rendesen is Templomos volt, akkora templommal hogy csak a nyakunk gémberedett meg mikor a keresztet vizslattuk a tetején!
Kisapostagnak kicsiny temploma volt. Fehérre festett falaival, szentírásokkal felékesítve, igencsak szerethető, puritánságában is megkapó templomocska volt. Valamikor Dezséri László akkori evangélikus püspök szentelte fel. Aztán híres jegyzetíró lett a hatvanas évek Kossuth rádiójában. Szóval, ide jött össze a nép a vasárnapi istentiszteletre -már akinek engedte a munkája, mert a tanácselnök, az iskola igazgató és a rendőr nem mehetett be ilyen helyre, mert kirúgták volna a munkahelyéről..
Ide járt Csontos bácsi is, akinek tíz gyereke volt. Új gyerek már úgy hiányzott neki, mint ablakos tótnak a hanyatt esés! Nagyon le voltak már csórósodva, alig volt mit enni otthon, de a gyerek menetrend szerint érkezett. Már a községházán is megsajnálták az embert és kiutaltak valami pénzt neki, hogy ruházza fel a porontyokat. El is ment Fődvárra-ahogyan mifelénk Dunaföldvárt emlegetni szokás- hogy bevásároljon. Aztán haza érkezett üres kézzel....
- Na, nem vót ott abba a Fődvárba semmi érdemes darab?- tudakolták a szomszédok.
- Maj meglássátok-csippentett hamiskásan ki a kalap alól..
.És meglátták! Vagy harmadnapra megérkezett három munkás és egy vasszerkezetet állított fel Csontosék udvarában. A tetejére egy forgó lapát került, ami aztán vidáman nyikorogva mutatta a szélnek merre kell fújnia!.
Már elfutotta a méreg az elöljárót, aki szegről-végről rokona is volt az öregnek és rámordult.
- Mi az isten agarának kellett ez a szélkerék magának, ami hasznot sem hajt!
 Elgondolkodott az öreg, föltolta a feje búbjára a kalapot, végigmérte a szerkezetet és csippentve huncutul a szemével úgy alulról belenézett az elöljáró szemébe.
- Megáll az ott a hegyen!.
Erre nem tudott mit mondani a nagy ember, csak fejét csóválva bevonult a községházába.
Aztán még vagy negyven évig nyikorgott ott fenn a szerkezet. Még gyerekkoromban egyszer meg is próbáltam  a mászást rajta, de a  a suhogó mogyoróvessző megakadályozta a nagy kalandot.
Így Kisapostag egy leendő akrobatát, én pedig a mászhatnékomat vesztettem el Csontos bácsi tornyánál.

Hát, így mentek a dolgok annak idején..