Lengyelországba mentem a hetvenes évek végén. Ott lehetett egy kicsit megforgatni a pénzt. Vittünk dolgokat amit még a vámos elnézett, eladtuk kis forintjainkat, és ha volt pár márkánk a katowicei pályaudvaron királyok voltunk.
Felültünk hát a Báthory expresszre és irány a határ. Nem vettünk semmi italt, lesz úgyis a vonaton. Láttam van büfé kocsi. Már az elég gyanús volt, hogy sorba kellett állni. Nem is kicsi volt a sor. Mire odaértem, elfogyott a sör. A vonat indulás után harminc perccel. Lelombozódva nyugtattam magam, legalább tea van! Vittem a két forró teát letettem a kis asztalkára, a vonat fékezett és az ölemben a forró víz!
- A fene egye meg –mérgelődtem – még ez sem jön össze. Közben átértünk a csehszlovák határon és lassan megtelt a kupé.
A feleségem mellé ült, egy nagydarab fiatalember, aki érdeklődve nézte vergődésemet. Nyár volt, szomjasak voltunk és inni a vasúti WC. csapjából, dőreség lett volna. Lelombozódásunkat fokozta a tehetetlenség, hiszen innen leszállni nem lehetett.
A beszélgetésbe egyszer csak bekapcsolódott a srác és ízes magyarsággal kérdezte, elfogadnánk-e tőle két sört. Mi az hogy, szaladt a szám a fülemig és hálásan néztem a megmentőnkre.
Két hurbanovoi régi nevén Ógyallai Aranyfácán sör volt. El kezdtünk sörözni és beszélgetni. Egyre jobban belemelegedtünk és a kupéból többen is beszálltak a végén már óriási derültség közepette jöttünk rá, az addig szlovákul társalgók mindegyike magyar...A fiú az Esztergommal szemben lévő Sturovoban lakott. Ha jól emlékszem apám Párkány-Nána néven emlegette, mikor mesélte, dicsőséges visszavonulását a Csallóközből a negyvennégyes vérzivatarban. Szóval Zoltán, mezőgazdasági főiskolába , vagy egyetemre járt és Poprád városába utazott, érdeklődve hallgatta, amit meséltem a tokaji borvidék titkairól . A tudás nyilván, nem az enyém volt hanem akkori apósomé, aki arról a vidékről származott és apja kádár mester volt Abaújszántón. Biztosan mondtam jót is, okosat is , meg nyilván hülyeségeket is -amire aztán később rájöttem-mikor beleástam magam a borcsinálás titkaiba, de kellemesen telt el az idő. Nézte az óráját, szedelőzködött , búcsúzott. Már csak ő volt a fülkében és sietve leszállt. Beszélgettünk milyen rendesek voltak ezek az útitársak, mikor nyílik fülke ajtaja, megjelenik Zoltán barátunk feje és az induló vonat ajtaján begurított nyolc sört és még utánunk kiabálta:
-Bocs, csak ilyen gyenge minőségű volt! Sziasztok! –hallottuk még a kigördülés közben. Megvoltunk mentve Katowicéig!
A mai napig melengetem azt a gondolatot, ha eljutok Párkányra megkeresem, és elviszem neki az ígért szőlővesszőket. Ennek, immár több mint három évtizede, de a reményt nem adom fel!
Isten éltessen sokáig, Kádek Zoli !
